Eljött az én melóhelyemen is a karácsonyi nagy összeröffenés ideje. Ilyenkor mindig számvetést végzek magamban. Na nem az adott évben elvégzett munkámmal kapcsolatosan és nem is a megkeresett pénzzel, hiszen azzal csak felbasznám az agyamat, hogy mennyire nincsen a kettő egymással köszönőviszonyban sem. Ez annál sokkal viccesebb. Készítek egy képzeletbeli borítékot és belerakok egy listát néhány névvel, mielőtt elmegyek a buliba és csak mozizok, figyelem a találati arányomat. Mondhatod, hogy geci vagyok, meg egy cinikus fasz, de hidd el, van mire alapoznom, jó emberismerő vagyok.
A listán szereplőket az alábbiak szerint kategorizálom.
1. Azok a baromarcúak, akikre az ingyen és az alkohol szavak együttes hatása alatt olyan szinten lekutyázzák magukat, hogy igen hamar ordítva rókáznak. Velük viszonylag egyszerű a helyzet, mert a megfelelő oldaltávolság megtartásával egész könnyen elkerülhető, hogy csupa gedva legyek. Ők azok a nagy fogadkozók, akik mindig fogadkoznak, mennyire nem fog megismétlődni az, ami tavaly/előző céges partin/nem olyan régen történt, de a fogadkozásuk - gyakran szó szerint - falra hányt borsóvá válik. Az egyik ilyen kollegina úgy tudta mindezt kivédeni, hogy az idén előre jelezte, el sem jön.
2. Azok a seggfejek, akik az előbb említetteknél kicsit jobban bírják a piát, de a sokadik - ezt még Nóbel-díjas tudósok sem tudnák megmondani, hogy valójában hányadik - pohárka rövidital/koktél/jó ég tudja mi elfogyasztása után kialakuló csodálatos képességnek köszönhetően valamiféle varázslatos energiamezőt fedeznek fel néhány ember körül, aminek hatására már-már kínos őszinteséggel osztanak meg olyan dolgokat, amiket józanul hétpecsétes titokként őrizgetnek és lehetőség szerint még saját maguknak sem gyakran emlegetnek. Jó esetben másnap nem is emlékeznek rá, de ha igen... Nos kaptam már olyan telefont buli másnapján, hogy "Figyelj haver, ugye az a kis dolog, amit tegnap este mondtam, köztünk marad? Tudod, milyen kínos lenne számomra, ha kikerülne? Szopok, nyalok, bármi, csak lécci lécci lécci tartsd magadban.", mert ezek a hülyék engem valahogy mindig megtalálnak. Gondolkodóba estem már párszor, hogy mennyi mindent kizsarolhattam volna az elmúlt évek alatt az ilyen balfékekből, de valahogy mindig megkönyörültem rajtuk.
3. Azok a hülyegyerekek, akik annyira elveszítik a kontrollt, hogy komplett idiótát csinálnak magukból, asztalon táncolással, spontán bemutatott sztriptízzel, kollégák kolléganők taperolásával, vagy önmaguk kelletésével, stb. Persze ők legalább viccesek. Egy darabig legalábbis. Aztán gyakori, hogy az 1. pontban szereplők sorsára jutnak, vagy esetleg a most következő pont fog rájuk vonatkozni.
4. A kedvenceim azok a fiúk lányok, akik szintén az ingyen csörgedező mannának köszönhetően, gátlásaiktól megszabadulva esnek egymásnak - mert a gátlások ugyebár alkoholban oldódnak a leggyorsabban - aztán óriási kamatyolást rendeznek valamelyik félreeső helységben. Nem ítélem én el őket, hiszen kolléganőből én is felpróbáltam már néhányat, de ezt a céges összejövetelen való elvonulást valahogy annyira nem tartom szerencsésnek. Sok árgus szem pásztáz ilyenkor, hogy a másnapi pletykához anyagot gyűjtsön, ezért elég egy félreérthető mozdulat is ahhoz, hogy bizonyos feltételezések kapjanak szárnyra. Meg aztán a szex az élvezetről is szól, ami persze nem kizárt ilyen esetben sem, de lássuk be, kevésbé garantált, mint normál körülmények között. Nem is beszélve a másnapi "egymás kínos kerülgetése" szindrómáról, amit a szégyenérzet indukál, amelyik a "Hogy lehettem ekkora barom, hogy pont vele?" meg a "Basszameg! Ki tudhatja még?" kezdetű kínzó kérdések okoznak. Nyilván benne van a pakliban az is - főleg a skalpvadászoknál - hogy józanul talán nem állna meg nekik az illető, meg benne vannak az elfojtott vágyak, amiknek a tárgya nem feltétlen az, akivel összekavarodnak, egyszerűen csak ő volt ott és kész. Egy biztos, az ilyen típusú akcióknál a rosszindulatú pletykák sokkal nagyobb valószínűséggel kelnek szárnyra, mintha csak szimplán elmennének randizni cégen kívül.
Amúgy ez az ingyenpiás céges ereszdelahajam bennem nem is azt a kérdést veti fel, hogy hogyan fogok kijönni belőle, hiszen egy-két sört, meg pár rövidet szoktam meginni, lehetőleg mindig ugyanazt, hogy ne keveredjen. Na de ezeknek a buliknak a varázsa a kollégák ténykedésein való ingyenes mozizás mellett az ingyenes piában rejlik. Nyilván a korom előrehaladtával kezd feléledni a bennem lakó zsidó közgazdász énem és ilyenkor valahogy nem hagy nyugodni, hogy azért a kis ingyen piáért valójában kurva sokat kell fizetni. Mert ugyebár, ha kocsival megyek, akkor nem ihatok, de útiköltség van. Meg aztán mind ismerjük a régi mondást, miszerint buzi, aki nem iszik, így ez a verzió bukott. Ha busszal megyek, akkor meg vagy hazamegyek az utolsóval, amihez viszont figyelni kell az órát, vagy hazamegyek az éjszakaival, amit kurvára rühellek, mert az elmúlt évben kétszer is kishíján oldalba hánytak, bár ezen verzióknál a költség elhanyagolható, mert a bérlet annál olcsóbb, minél többet utazok vele. Lehet az is hazamegyek egy taxival, ami a mai árak mellett kb annyiba fájna, hogy az általam elfogyasztott étel és italmennyiség akár kétszer, de még tán háromszor is beleférne. Ennél talán az is gazdaságosabb, ha elmegyek a kedvenc kocsmámba, ahol megvacsorázok és iszom egy-két sört, aztán kényelmesen hazasétálok tíz perc alatt, vagy leugrom a boltba sörért és rendelek egy pizzát. De akkor hogyan tudom meg, hogy a borítékolt nevek bejöttek? Faszom, úgysem marad nálunk titokban semmi...